A látás szerepe a valóság megismerésében, A valóság látszata

A művészet teljesen szubjektív? Lehetséges egyáltalán objektív mércével mérni? Ha van ilyen módszer és mi használjuk, akkor az egyiptomiak miért nem használták?

Lehetséges, hogy ők másképp fogták fel a természetet, mint mi? Akkor mégis mit látunk? Egyáltalán, miért fontosak ezek a kérdések? Leginkább azért, mert biológiai adottságainkból adódóan a jelenségvilágból az információk legnagyobb hányada a hang és a fény közvetítésével jut el hozzánk. Ebből következően a szó és a kép áttekintés a szemészeti klinikákról világ megértésének alapkövei.

Ezúttal hívjuk segítségül a szavakat, hogy egy kicsit jobban megértsük a képeket! Annál is inkább, mert vizuálisan túlinformált — és meglehetősen félreinformált — világban élünk, amelyben semmi sem az, aminek látszik. Esetleg vitára ingerel, de mindenképpen gondolatokat ébreszt. Annál is inkább, mert a látás bizony komoly agyműködést igényel, hiszen igazából nem a szemünkkel látunk, hanem az agyunkkal.

Az agykutatás jelenlegi állása szerint azonban az észlelés folyamatának nagy része még ma is rejtély számunkra. Anélkül, hogy mélyen és szakszerűen belemerülnék a látás fiziológiájába, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az érzékszervi észlelés biológiai korlátai gyakorlatilag kizárják a jelenségvilág objektív felfogását.

Maga a retina — a szem hátsó falának fényérzékeny rétege — valójában már az agy része. Egy miniagy, amelyet bonyolult összeköttetésű idegsejtek alkotnak. Különös, hogy az agyhoz vezető idegsejt hálózat első tagjai, a fényérzékeny sejtek a retina hátsó felszínén helyezkednek el. Ahhoz, hogy itt kialakuljon a világ fordított állású képe, a fénynek átlátszó idegsejtek rétegein és véredényeken kell áthaladnia.

Közben azonban történik valami. A fény állandóan változik, s ami a retinán megjelenik, az az örvénylő, ugráló fényes pontok zűrzavara, olyan benyomások kavargása, a látás szerepe a valóság megismerésében soha nem ismétlődnek meg.

Kétszer ugyanúgy soha nem láthatunk egy tárgyat: a látószög, a fény, a pupillák nagysága stb. A világ egyetlen milliszekundum ideig sem mutat mozdulatlan képet. Mindez talán furcsán hat, hiszen az ingerek az érzőidegeken keresztül, üzenetként jutnak az agyba, ahol a dekódolási folyamat végén azt tapasztaljuk, hogy egy állandó, stabil világ vesz körül bennünket. Ez azonban csak egy sematikus, vetített kép vagy más néven nevezhetjük illúziónak, szó szerint érzékcsalódásnak.

Valójában csak a környezethez való viszonyunk a változatlan. Nem ismernénk ki magunkat a világban, ha nem volnánk hozzáhangolva a viszonyításokhoz, amelyek lehetővé hyperopia magas fokú asztigmatizmus a töredékmásodperc alatt ránk zúduló milliárd információ erősen megszűrt, súlypontozott és biztonságos felfogását. Nem is a látás szerepe a valóság megismerésében a fénynek a tárgyakról visszaverődő, megmérhető mennyiségére reagálunk, hanem a fény egymáshoz mérhető viszonyaira.

Érzékelünk némi változást, ez alapján meg tudjuk becsülni a megvilágítást, de sohasem leszünk annak tudatában, hogy objektíven mekkora is ez a változás. Ezért állhat elő egy olyan helyzet, hogy egy vakítóan fehér zsebkendő árnyékban sötétebb lehet, mint egy darab szén a napfényben.

A körülöttünk lévő világban szakadatlanul szédítő variációk zajlanak és mi viszonylagosan érzéketlenek vagyunk ezekre. Így tudjuk fenntartani a változatlan világ képét, és megőrizni ép elménket. Például a szobánk alakja, formája, színe nagyjából mindig ugyanaz számunkra. Nem tudjuk azonban megmondani a jól ismert, kedvenc gyümölcsünk színét, ha mesterséges megvilágításban látjuk egy szupermarket pultján.

Ahhoz, hogy megállapítsuk, egy kép egyenesen függ-e a falon, távolabb kell lépnünk, a szoba közepére mennünk, hogy viszonyítani tudjunk.

Bámulatos az emberi agynak ez a különleges képessége, ahogy megállás nélkül számításokat végez, a dolgok egymáshoz való viszonyából következtetéseket von le, és az információkat az emlékezetben elraktározza. Mindezt azért, hogy egy újabb viszonyítás és következtetés kiindulópontjául szolgáljon. Egy újabb viszonyításhoz a következő másodpercben vagy tíz év múlva. Mondani sem kell, mennyi lehetőségünk adódik így a tévedésre. Bizonyos helyzetekben a téves észlelésnek fiziológiai alapjai vannak.

Például akkor, ha az érzékelő rendszerünk fizikailag képtelen a látvány pontos befogadására. Egyes receptorok túlterheltsége és kifáradása mellett a pihentek érzékelése felerősödik és hangsúlyosabbá válik, vagy az inger különböző, egymástól független tulajdonságait felfogó agyi receptorok között diszharmónia lép fel. Máskor az illúzió forrása az, hogy az agy téves következtetéseket von le azokból az adatokból, amelyek végül eljutnak hozzá.

Ennek a jelenségnek bizonyos aspektusai már kicsúsznak a fiziológia vagy az agykutatás természettudományos területéről és a pszichológiához vagy a filozófiához kapcsolódnak.

Az érzékelést azonban csupán akkor minősíthetjük illúziónak, ha van objektív mércénk, amelyhez viszonyíthatunk és ennek eredményeképpen az érzet hamisnak bizonyul. Újra fel kell hát tennem az egyre nyomasztóbbá váló kérdést: létezik-e számunkra objektivitás?

Ahhoz, hogy képekben írjuk le a látható világot, sémák kidolgozott rendszerét használjuk.

A művészet eredete ezért az emberi elmében, a világra való reagálásunkban, viszonyulásunkban keresendő, nem pedig magában a látható világban. Hogyan is tudunk alkalmazkodni a világ végtelen komplexitásához?

Hiszen a látható világból érkező információ mennyisége végtelenül nagy. A nyelvi és a képi kifejezőeszközök közege azonban korlátozott és meglehetősen elnagyolt.

Müller Péter - Hit, tudás és megismerés - III. VNTV-Kombucha Fesztivál

Csak véges számú jelet tudunk közölni. Nietzsche ugyanezt fogalmazta meg, mikor arról írt, hogy a természet ábrázolására való törekvés, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a jelenségvilág bárminemű kifejezése akár szóban, akár képben szükségszerűen elvezet a végtelen ábrázolásának problémájához. Végtelen a világ legkisebb darabja is!

Végül azt festi le, ami tetszik neki.

A valóság látszata

És ugyan mi tetszik neki? Az, amit le tud festeni. Az alkalmazkodás egyetlen módja a tanulás folyamata, ami nem más, mint sémákat építeni a világ leképezésére, azután folyamatos kísérletezés és tévedések a látás szerepe a valóság megismerésében javítgatással használhatóvá tenni azokat.

Vizuális emlékképeink — amelyek segítségével rögzített képet alakítunk ki a világról — kiindulópontja nem valódi tudás — hiszen az átlagember nem ismer a jelenségvilágon túli abszolút valóságot, amellyel a tapasztalatait összehasonlíthatná —, hanem sejtés, amelyet a tanult szokások vagy a hagyomány véstek be. A fogalmak, éppúgy mint a képek, nem lehetnek csak igazak vagy csak hamisak. Pusztán tagolják, artikulálják tapasztalati világunkat.

3. fejezet: Az emberi megismerés alapjelenségei

A világot különböző oldalról is megközelíthetjük és az adott információ mégis ugyanaz lehet, tehát, akik értik a jelrendszereket nem kapnak hamis adatokat. Az azonban biztos, hogy nem juthatnak hozzá a teljes igazsághoz, hiszen egyetlen ábrázolás, egyetlen fogalmi kép sem foglalhat magába minden ismeretet. Egy ábrázolás nem egy vizuális benyomás hű képe, hanem egy viszonyulási modell hű felépítése. Visszatérve Nietzsche megállapítására, a valóságot a látás szerepe a valóság megismerésében másolhatjuk le.

Mégpedig azért nem, mert az észlelés folyamata valójában hamis eredményre vezet, mert bármerre nézünk is, nem a valóságot látjuk, hanem annak csupán a szimbólumát.

A legtöbb embert aligha érdekli a téma, már csak azért sem, mert jellemzően biológiai jelenség, hogy mindannyian az illúzió hatása alatt élünk. Így egyszerűen valóságosnak tanuljuk meg elfogadni azokat a jelenségeket, amelyeket többen, hasonlóképpen élünk meg vagy írunk le. Más szóval tudatosak lehetünk ugyan az illúzióról, ez azonban nem jelenti azt, hogy kiléphetünk belőle. Sok észlelési illúzió azonban több, mint puszta tévedés. Inkább önnön jogukon létező tapasztalatok, amelyek rávilágítanak a valóság egy-egy aspektusára.

Ez talán egy pillanatra elkeserítheti azokat, akik az illúziók nélküli igazságot keresik, hiszen türelemmel el kell fogadniuk, hogy az Igazságot soha nem ismerhetjük meg teljességében, teljes bizonyossággal. A művészek az illúziónak éppen ezzel a megvilágító erejével élnek, ennek keresik lehetőségeit, korlátait.

• 3. fejezet: Az emberi megismerés alapjelenségei
• Benedek József egyetemi tanár Kolozsvár Dr.
• Ez a bonyolultság jellemzi azokat a szinteket is, amelyeket az észlelés titkainak megismerése során az egyes tudományterületek, mindenekelőtt pedig a pszichológia, az élettan és az idegtudomány, igyekeznek feltárni.
• A látás paradoxona az

Az igazi kihívást azonban mégiscsak a tudósnak jelenti, hiszen látás csak az oldalain illúzió ennek a fizikai világnak a jelenségei közé tartozik, mégis eltér attól, amit a tudós valóságként ismer, eltér a tudományos vizsgálódás összes többi tárgyától. Jó példa a zavarba ejtő jelenségekre a tükör.

Optikai törvények magyarázzák azt a jelenséget, mikor tükörbe nézve, a tükör mögött látjuk az arcunkat, noha tudjuk, hogy valójában előtte van. Miért nem korrigálja a hibát az, hogy ismerjük a jelenség tudományos magyarázatát és tudjuk, hogy a tükör előtt van az arcunk képe? Ráadásul a tükörben a talpunkon állunk és nem a fejünkön. Holott vízszintes irányban a jobb és a bal felcserélődik a tükörképben. Vajon a tükör különbséget tesz a vertikális és a horizontális viszonyok között?

Hol kell keresni a választ a tükör-illúzió forrására: a tükörben vagy önmagunkban? Az illúzióra vonatkozóan nemcsak a megnyugtató válaszokat, de a szabatos kérdéseket is meglehetősen nehéz megtalálni. Optikai, fiziológiai, pszichológiai fogalmakat keressünk vagy inkább a tudat természetét kutató filozófiai kérdéseket tegyünk fel?

Az illúziót mégis leginkább pszichológiai jelenségként értelmezik. Érzékszerveink információkat közvetítenek az agyunkba, amiket az agyunk feldolgoz és a valóságtól eltérő reprezentációt hoz létre.

A reprezentáció pedig az adott szempontból lényegtelen részletek elhagyását és egy másik szempontból esetleg lényeges részletek kiemelését jelenti. Tehát az adatok feldolgozása során óhatatlanul információt veszítünk. A nem elégséges ismeret pedig a legtöbb esetben téves végkövetkeztetéshez vezet.

Az illúzió lényege pedig abban rejlik, hogy ezt a hiányos tudásra alapozott féligazságot tekintjük objektív és végső valóságnak, illetve további vizsgálódásaink kiindulópontjának.

Nem kétséges, hogy a szilárd alapok elengedhetetlenül fontosak az egyén számára. Ezekhez a bennünk élő gyenge látással tilos képzetekhez a végsőkig ragaszkodunk.

A dolgok állandóságának feltételezése segít abban, hogy bizalommal tekintsünk a világba. A változó jelenségvilágon belül a dolgok állandóságába vetett hit egzisztenciális kérdés, és mélyen gyökerezik a nyelvi kifejezés struktúrájában is.

Szükséges egy szűrési szempont, amellyel eldöntjük, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen számunkra. Ebben az érzékelési folyamatban pedig teljesen önmagunkra koncentrálunk. Az egóból fakadó ösztönnel automatikusan azokat a dolgokat keressük a világban, amelyek közvetlenül ránk vonatkoznak. Bizonyos szempontból az illúzió elfogadása nem választás kérdése, hanem biológiai pszichés szükségszerűség: a látás szerepe a valóság megismerésében kibírhatatlan lenne számunkra a tapasztalati világ.